Az eskü

A Nap már kidugta fejét a fehér bárányfelhők közül, mikor Fatima a telefoncsörgésre ébredt. Nyújtózkodott egy nagyot, mit sem törődve az álmát félbeszakító zajjal, hisz férje felvette helyette is, azonban vissza aludni már nem tudott. A telefonbeszélgetés szokatlanul rövid volt és férje, Micah csak egy „Értettem”-mel köszönt el.

– Ki volt az édesem? – Micah azonban csak csöndben ült az ágy szélén és nagyot sóhajtott. – Na, ki volt az szerelmem? – Fatima szorosan átölelte és lassú csókot nyomott a nyakára.

– Hívtak. ­– Micah alig bírt megszólalni.

– De ki hívott?

– Az a hívás volt.

– Úgy érted?

– Igen, engem is behívtak. – Micah újra vett egy nagy levegőt és felkelt az ágyról.

– D-de ez lehetetlen! Te már kétszer is szolgáltál!

– Igen, tudom, de a harcok eszkalálódtak és most már mindenkire szükség van. – Micah hangjában minden egyes szó kiejtésekor hallható volt egyfajta rettegés, ami más volt, mint eddig, mert ez a háború is más volt, mint az eddigiek. És ezt Fatima is tudta.

– Erről beszéltünk édesem. Kérlek, emlékezz!

– Emlékszem, hogyne emlékeznék. – Elsétált a szekrényéhez és kivette onnan HK416A5-ös gépkarabélyát. Leporolta, hisz már rég nem fogta a kezében. Hátrahúzta a zárvázatot és felnyitotta a porvédő fedelet. Még nem kellett tisztítani, bőven ki fogja bírni azt az időt, ami alatt is odaér a parancsnoki központhoz.

​