A nap szinte izzóan világította meg a kis ablakon keresztül a mosatlan tányérokat, mikor Yuki asszony észrevette, hogy nincsen itthon se hal, se tészta az ebédhez. Kihúzta a fiókot és kivett belőle egy csavarhúzót, majd odafordult – nem is kellett egy lépést sem tennie – az apró szobácska kopott ajtajához és beledugta a szerszámot. Kilincs híján csak így tudta elfordítani a nyikorgó zárat. Az ajtót végül többszöri próbálkozásra sikerült kifeszítenie, pont akkora résnyire, hogy kiférjen és ki tudjon jutni az udvarra.

– Chiyo, kicsi lányom.

– Ó, kedves hercegem, milyen szép ajándék. Igen, tudom, egy sárkánnyal kellett megküzdenem, szóval nem csodálkozom, hogy tetszik. Megérdemled a fele királyságot és ezt a kastélyt, apám biztosan…

– Chiyo, kicsikém. Légy szíves tedd el a játékaid és figyelj rám.

– Rendben, mami. – A pici Chiyo lerakta a két, madzaggal összetekert faágat a porba. Mindennek ellenére úgy látta őket, mintha a legnagyobb gonddal készített babák lettek volna, bársonyos, selyemruhácskákat viselve. A mellette lévő kavicshalom pedig egy mesterember által kifaragott kastély volt.

– Picikém, menj el, kérlek, halat és tésztát venni. Itt van négy jen. Vigyázz rá! – Yuki asszony lánya kezébe nyomta az érméket és útnak eresztette.

Chiyo vállig érő, egyenesre vágott hajába lágyan belekapott a nyári szellő, ahogy ugrálva lépdelt a járdán a japán városban. Talpán érezte a járólapok minden egyes egyenetlenségét, ugyanakkor kidolgozottságát is, hisz cipő nem volt rajta. Autó hajtott el mellette, melynek egyik kereke belehajtott egy pocsolyába, összesározva szegény kislányt. Azonban nem törölte le magát, hisz ez csak egy újabb folt volt a többi mellé, már nem számított.