Pici, kissé dohos, alig egyszobás lakás kopott íróasztalánál egy fiatalember egy papírfecni fölött görnyedt. Görcsösen fogta a ceruzát, ujjaiba apró szilánkok fúródtak. Beletúrt hosszú, hullámos fekete hajába, megvakarta hosszúkás, borostás állát, majd sóhajtott egy nagyot. Összegyűrte a lapot és hozzávágta a falhoz, ami ezután a fecnihalomba hullott. Ezután elővett egy másikat.

– Gyerünk, Gabi, menni fog! Ez lesz a jó! – Válasz nem érkezett, egymaga ült a szobában. Senki sem hallotta, senki sem zavarta, így nyugodtan gondolkozhatott hangosan. – Szóval, ezzel kellene kezdeni…igen… ezután mehet ez. – Szorgosan körmölte gondolatait. – Na, na szóval… khm… nem engedhetjük, hogy nyomást…nem engedjük, hogy nyomást… nem engedünk a nyomásnak… Á, ez így nem megy, pedig holnap több százan fognak figyelni! – Ismét a hajába túrt, majd hátradőlt nyikorgó székében. – Gondolkozz, Laki Gábor, gondolkozz! – Vissza könyökölt az asztalra. – Nem engedünk a nyomásnak, nem hagyjuk, hogy újabb negyven évre megszálljanak… Igen, ez lesz az! Szuper… Hé, van ott valaki? – Gabi félbehagyta az írást. Egy éles zörejt hallott a mosókonyha felől, mintha valaki betört volna egy ablakot.

Felállt a székéből és lassan közelített a szoba felé. Megtörölte a homlokát, ahogy nyúlt a kilincs felé. Tudta, hogy senki sem lehet rajta kívül a lakásban, mégis valami rossz érzés fogta el. Benyitott az ajtón. Rászorított a fogantyúra, míg másik kezével az ajtófélfába kapaszkodott. Szüksége volt a támaszra, hisz a látványtól majdnem összeesett.