A tízhetes kis sas álmosan törölte meg szemét a szárnyával. Óvatosan tipegett ki a fészekből. Édesapja a több-tíz méter magas fa legvastagabb ágán ült és süttette fenséges mellkasát a felkelő Nap kellemesen melengető sugarában.

– Jó reggelt, apuci! – Gyengéden odabújt apja lábához.

– Szervusz fiacskám.

– Mik azok ott lent, apuci? – Mutatott lefelé a szárnyával a földre.

– Azok ott emberek.

– Milyen furák. Csupaszak és nincsen csőrük. Nem fáznak így?

– Azt nem tudhatom.

– Mit csinálnak?

– Szerintem épp kommunikálnak, elég hevesen. – A két ember vörös arccal ordított egymással.

– És most mit csinálnak? Játszanak? – A két ember egymásnak esett, nagy port kavarva a lágy homokban.

– Nem egészen. Bölcs bagoly barátom azt mondta erre, hogy veszekednek.

– Nekem úgy tűnik, hogy csak játszanak.

– Ez nem olyan, mint mikor a testvéreiddel összekaptok az utolsó egérkén. A bagoly azt mesélte nekem, hogy az egyik azt mondta a másikra, hogy nagy fülű. Ezen vesztek össze.

– De furák. – A kis sas még nézelődött, majd megunta őket.

Másnap megint felkelt a kis sas és ugyanúgy találta apját, mint előző nap. Alattuk több ember is gyülekezett.

– De sok ember! – kiáltott fel.