Artyom feje leborult az asztalra. Felriadt és hunyorgó szemmel ránézett a monitor jobb alsó sarkában villódzó órára.

– Na ne már, megint! – kiáltott fel hangosan, meglátva, hogy éjjel féltizenegyet mutatott a számítógép. Felpattant, belökte laptopját hátizsákjába és futva kapcsolta le a világítást a kabinban. A bejárati kaput erőteljesen bevágta maga után, még a biztonsági őrnek sem köszönt. Egyszerűen csak haza akart érni.

A héten ez volt a negyedik alkalom, hogy tizenegyórát húzott le a kabinban, pedig még csupán szerda volt. A hónapban pedig…Artyom nem is számolta már. Sajnos így járt, a szó szoros értelmében. Talán örülhet is, hogy anno a szüleit beválasztották, hiszen valakinek az erőművet, a kényelemhez szükséges energiát előállító monstrumot is irányítani kellett. Talán jobban jártak, mint azok, akiket lent hagytak. Talán.

Artyom pici, fehér robogójával szelte az utat hazáig. Járműve alig adott ki hangot, annak ellenére, hogy 50 km/h-val suhant az éjszakában. Nem elektromosság hajtotta a robogót, hanem tisztán emberi izom. Míg azon járt az esze, hogy még hány ilyen napja lesz a héten, jobbra tekintett a széles út szélére. A jól megvilágított utcán jól látszódtak az úttestet kupolaként átölelő üvegbúra aprócska karcai és melyeken keresztül kiválóan láthatta az ember az alatta hömpölygő, sötétzöld-fekete árnyalatban tetsző gázfelhőt, mely elválasztotta a fentieket a lenti világtól.

Alig múlt egyéves Artyom, mikor a vegyszereket gyártó WellGreen vállalat több, mint ezer gyára világszerte csernobilként felrobbant. Egyes összeesküvés-elméletek szerint szándékosan robbantották fel a gyárakat, hogy így szedjék fel a biztosítási pénzeket. Az elmélet azonban sántított, hiszen évente több milliárd dollár volt a bevételük. Mások szerint egy rivális cég hekkelte meg a rendszereit.

​